Romokban a fénysugár

Romokban a fénysugár

Az égre tekintve, ahol minden olyan, mint tegnap,

Látod felkelni a nappalt, és elbúcsúzni a holdat.

Az égen a sötétség csendben odébb kúszik,

Helyére fény, melegség aranyár úszik.

A hideg szél is elsüvít melletted sebesen,

S langyos szellő simogatja kezedet.

Az üvöltő szürke farkas és odébb áll,

Lombos fákról madarak dala száll.

Mintha tényleg minden ugyanaz lenne,

Hiszen láttad felkelni reggelt, és estet.

Minden add magának egy új esélyt,

Minden folytatódik,nem lankad a remény.

Mi most mégis itt állunk megfagyva,

Merev kezünkben a kirakós darabjaival.

Hosszú időbe telt összerakni őket,

De nem kíméltünk időt és verejtéket.

Már majdnem kész volt egy csoda,

És mi azt hittük ráleltünk önmagunkra.

Most mégis itt állunk egymástól távol,

Előttünk apró darabokban egy élet halom

Apró, éles szilánkdarabokra törve,

Alattuk álmaink sikoltoznak gyötrődve.

A darabok melyek a lábunk előtt hevernek,

Egy pillanat alatt dőltek menyből, a földre.

A falak megrepedtek,  az alapzat megmozdult,

A tükör melyben téged látlak eltorzult.

S most itt a romoknál nézek csak igazán rád,

Ahogy arcodhoz ér az első napsugár.

Te nem az vagy akit látni szeretnék,

Arcod érzéketlen, tekinteted sötét.

Egyedül vagy, nincs mögötted senki,

Eltaszítottál engem, és mindenkit.

A te szemed már nem csillog,

Némán mered csupán vakon.

A te ajkad már nem nevet,

Érzéketlen vonallá préselted.

A te hangod, már nem olyan mint rég,

Nincs benne erő, kitartás és fény.

Szintelen, kopár mint a kietlen táj,

Ugyan miért beszélne? Már nincs ami fáj.

Állok itt. Tükörképemre meredve, az utolsó darabra,

Ami csillagösvényemre emelkedett, fel a magasba.

Állok egymagam, körülöttem élet,

Én pedig itt a befagyott lélek.

Körülöttem ébredő nappal, előttem  én magam,

Mások elvárásának, akaratának fejet hajtva.

Bennem egy akaratlan, tehetetlen lélek,

Egy erős szív, harcol még dübörögve értem.

És akkor ,és ott ahol a szilánkokon

Egy napsugár utat talál és ragyog,

Akkor nézek a még egyben lévő darabra,

Tükör volt az, melyben én voltam,

Az aki voltam, bár soha nem akartam.

Dühödten hajítok felé egy szilánkot,

Majd még egyet, míg le nem rombolom.

Aztán átsétálva a szilánkmezőn, csöndesen sírok

De ezek csak örömkönnyek, hiszen boldog vagyok.

A fák mögött,  a magas hegyeknél tovább,

Egy még boldogabb, és jobb élet vár.

Az út ősvénye ismeretlen,

De nincs alku, ez az élet.

Bátorság kell hogy egy napot végigcsinálj,

És még nagyobb, hogy önmagaddal szembeszállj.

De nincs késő soha, míg vergődik szíved,

Míg életre vágyódik lelked,

Míg ajkat megremeg, és te üvöltöd: Nem, Nem.

Mert akkor a falak megrepednek, az alapzat megmozdul,

Majd  a porba hull, és te látod azt ami ott volt láthatatlanul.

Látod eltűnni a csillagokat, látod elbúcsúzni a Holdat,

Látod a Napot, látod körülötted az aranyló napsugarat,

Újra érzed a friss és perzselő levegőt,

Végigszántja torkod, megtölti tüdődet.

Előtted élet, hátad mögött darabokban halál,

Mert élet vár arra, aki újra önmagára talál.

Nem fogsz győzni...

Mikor álom és valóság gyermekként együtt hintáztak, álom magasra szállt fel egészen az egekbe, tündérkeze hozzáért a kék vászonhoz és fehér felhőket festett rá. Valóság megirigyelte ezt és a fehér felhőket sötét viharfelhőkké festette, amelyek esővel árasztották el a Földet. Álom erre hajót rajzolt a tengerekre, de valóság szelet festett és vihart szított . A hajó elsüllyedt de a rajta utazó emberek megmenekültek. Éjszaka a valóság elsötétítette az eget, de álom csillagokat helyezett rá. Valóság majd megpukkant mérgébe, és elhatározta,hogy meg fogja keseríteni álom minden teremtményének életét. Ez így is lett, azonban az emberek álmába soha se nyúlhatott bele. Az mindig az álomé maradt...

Angyal szemeik voltak

Tegnap tudtam meg,hogy megint nem értem el helyezést, egy pályázaton,de még valamiféle visszajelzést se kaptam,hogy igen azért volt szar mert... és úgy döntöttem kész vége. Volt már egy halom pályázat amire írtam, egy se jött össze. Így abbahagyom, nincs értelme. De nem tudok leállni. Vagy le kéne? Mert tényleg olyan rossz amit csinálok? Ismét egy vers, örülnék pár véleménynek...

"Az igazi varázspálca a gyermek tulajdon elméje".

José Ortega y Gasset

Angyal szemeik voltak...

Nem kérek belőletek, ti szomorú szörnyek.

Nem kérek belőletek, ti, kik megkönnyeztek.

Nem kérek belőletek, legyen elég ebből,

miért csak fájdalom néz vissza szemeitekből?

Olykor mikor sötét lesz, nem kérnék csak fényt,

Amely megsegít, ha lelkem, göröngy útra lép.

Nem kérnék mást csak erőt, ami felemel,

a porból, magányból jobb helyre vezet.

Kérnék hangot,hogy elmondjam mit mást nem,

hogy gyengék vagyunk, s nem megy minden.

Ha menne, nem az lenne a nevünk: ember,

nem hinnénk benne hogy tetteink vétkesek.

Olykor mikor úgy érzem, már túl sok minden,

erőt kérnék,  és messze elfutnék innen.

Vissza egészen az ártatlan angyal korba,

s azt hinni, én nem állok majd be a sorba.

Azonban már minden elveszett,félni kevés,

mi ránk vár most, egy örök-hazug pecsét:

rád néz, és azt írja,mit hallani akarnak,

„Felnőni kész” –s lassan tovább halad…

Ezt mondja még milliomnyi angyal szemnek,

kik már egyből szomorúak…és könnyeznek…

és soha többet nem nevetnek.

Emlékezni...

Emlékezni.

Emlékezni arra amire nem szeretnénk. Emlékezni arra amire nem emlékezhetünk. Emlékezni arra ami kedves nekünk. Emlékezni arra, ami nem volt jó nekünk,és tanulni belőle...

Pedig ez csak egy szó. Mégis több. Emlékezni a világ legboldogabb és legfájóbb dolga. Szélsőséges, gyötrő, boldog, és kedves ez a szó. Annyi dolog köt hozzá. Legértékesebbek az emlékek. Mert bármi történik is senki soha nem veheti el tőlem..tőled. Mindig a miénk marad. Akár akarjuk, akár nem.

Idővel persze...talán halványulnak. De soha se tűnnek el. Elég egy pillanat, egy illat, egy hang,egy perc és minden olyan, mintha a múltban lennél.  A boldog...varázsos múltban, vagy épp a fájdalmas gyötrelmes múltban.

Van egyáltalán köztes állapot?

Vagy csak fent és lent, jó és rossz, egy ellentétes világ van? Amelyekben az ellentétek, csupán jelzőbóják?

Emlékek...ti varázsos, megfoghatatlan, kötődő dolgok. Nem veszíthetünk el titeket, ti éltek bennünk, és mi ti bennetek. Megmosolyogtattok ha úgy szeretnék, és könnyeket fakasztattok ha úgy szeretnétek.

Emberivé tetszek minket, tanulunk belőletek, tanítunk titeket. De nem elég jól, mert felettünk álltok. Mert mi, csak emberek vagyunk...

"It’s only love, it’s only pain
It’s only fear, that runs through my veins
It’s all the things you can’t explain
That make us human" Civil Twilight

Hiányzol G. :(

Boldogság

Boldogság

Csillogó szegélyű,poros út mentén,
mikor együtt sétáltunk, te meg én.
Aranyló,narancs égbolt alatt,
oldalunkon langyos szél szaladt.
Magával hozta édes illatát,
melyet mi úgy neveztünk:boldogság.
Egészen új emberré tett minket,
megtanultuk szeretni az életet.

Jó lenne azt mondani,hogy minden rendben,és a boldogság fertőző,mint rég...

De már egyik mosolyom sem a régi (:

Mindenki változik, mindenki aki levegőt vesz ezen  a hatalmas  sárgolyón.Okokat pedig lehetne keresni, de miért?Idővel úgy is minden elmúlik.

Minden változik így a személyiségem is. Már nem vagyok az aki voltam, és még nem vagyok az aki lenni szeretnék. Vagy kár ilyen  határokat felállítani? Úgy is elmosódnak?

Vicces...az életben folyamatosan keresem a határokat, a vonalakat, amelyekkel egy másik  én lehetnék. A bökkenő már csak ott van,hogy az életem,nem egy Super Mario játék...

Holdfénytánc

Holdfénytánc

Táncolunk a sötétségben, te meg én
nem világít semmi,csak a holdfény.
Fehérre festi bőröd,látom mosolyod,
de csodaszép arcodon,könny húz csíkot.

Mi bánt kedvesem, hiszen az éj gyönyörű
a csendes holdvilág elnyeli tompa léptünk.
Most minden alszik, miénk itt minden,
most elszökhetünk, gond nélkül innen.

Tükröm,tükröm...

Tükröm, tükröm...

Nos,hogy tetszem? Mond,mint látsz?
Vagy nem is nézel? Csak ott állsz?
Miért nem nyitod fel szemed?
...Félsz talán? A valóság túl terhes?

Pedig én, te vagyok, az aki mára lettél,
ketten hordjuk már súlyát annak,amit tettél.
De, ugye nem is volt nagy dolog,
csupán egy életet kellett eldobnod!

Mégsem más semmi,
minden maradt a régi.
Éjszaka a hold itt is felragyog,
a szél rideg,süvítését itt is hallod.
A gondolatok,amelyekről azt hitted elmúlnak,
az ablakodon halkan,elnyújtva kopognak...

Egy-kettő már be is mászott,
szemét rád veti, és mosolyog,
te menekülnél,de nincs hova,
gondolataidtól hangos a szoba.

Kapkodod a szennyes levegőt

de nincs menekvés,a várad feléd dől,

Alkottam

Édesapám 45.-ik születésnapjára sütöttem.

Tiramisu torta.

Holnap debütál,remélem jól sikerült (:

Csillagfény vezesse utad...

Még egy vers, valahogy jött, és lehet sokan szégyennek fogjátok tartani,másoknak tetszik...

Ismét csillag :)

Csillagfény vezesse utad...

Régen mikor gyermek voltam, meséltek egy országról

acélos várairól, igaz királyairól, dicső csatározásairól.

Elregélték a régi, homályosan fénylő múltat,

azt mondták hősei már az égbolton ragyognak.

Fényük épp oly erősen izzik, mint régen

de ma már igazán kevesen néznek fel az égre.

Pedig ha feltekintetnének, láthatnák mit más nem,

hogy Árpád vezér,hogy vezeti népét,csillagösvényen.

Ámulhatnának István király bölcsen fénylő koronáján,

ahogy tündöklő arccal nézi ezeréves unokáját.

Talán hallhatnánk tüzes paripák vad, dübörgésének zaját,

amint uruk, IV. Béla király elszántan, kergeti a tatárt.

Ha felnéznénk az égre, talán látnának egy királyt,

aki igazságos, eszes és vasakaratú,ő volna Mátyás.

A mese szála tovább futott, királyok helyét felváltották,

a szabadság után vágyakozó ragyogó csillag sokaság.

Voltak közöttük szegények, és gazdagok

szerelmesek,és árvák, kicsik és nagyok.

Nem volt köztük különbség, egy levegőt szívtak

közösen meneteltek, hiszen a szabadságért harcoltak.

Fényük mint a hatalmas Tűz bolygó ragyogott,

sőt fényesebben, több ezren voltak ott,szabadok...

Most hirtelen az arcok fájdalmasan eltorzulnak,

egy síron túli,fagyos szélvihar,tépi szép zászlónkat.

Leszakít egy darabot, és elengedi, az csak röpül tovább,

a föld alá rejti, elégeti, széttépi darabját egy idegen ország.

A csillagok odafönt az égen velőtrázóan felsikoltanak,

idelent az emberek könnyes szemmel tovább vonulnak.

Mennek hova lehullott zászlójuk darabja, talán ide, talán oda,

kutattatják,szólongatják, de a szél csak tovább cibálja.

Csönd van már, a szél nem tombol tovább

de a kedves földből alig van már...

Itt egy darab, és ott már távolba határ

ki azon túl zokog, egy hontalan barát.

Még mindig tart a mese... de már átélem,mint élet,

élet a mesebeli országon, ahol tagad minden lélek.

Mutogat a másikra, menekül, vagy zokog a tegnapon,

kihúzza magát,fenyeget ő igenis magyar, bizony.

Eltűnődve nézem, hosszasan, miért lenne az,

nem elég a papír, érezni kell,állnod a sarat.

De te csak tovább mondod, mit senki se kérdett,

nem ismered ezt a földet, hisz nem nézel az égre.

Ha felnéznél, látnád a ragyogó csillagösvényt, amint letekint,

és mesebéli országára, egy fájdalmas utolsó könnycseppet hint...

De amott egy kisgyermek bámul a csodaszép égre,

keze összekulcsolva, áhítattal ereszkedik térdre.

Kis ajkai, azt suttogják, köszönöm, mit más nem,

köszönöm csillagok, hogy van egy hely,hol felnőhetek

S a nagy csillagok közül jó páran letekintenek,

mosolyogva nézik, az imát mormoló gyermeket.

Ki mikor szemét újból kinyitja,

kezében pihen szépséges zászlója.

Felemeli és a szél hirtelen feltámad,

de az többet el nem szakadhat.

Büszkén lobog, bátran, mint régen,

mikor más nép ereszkedett előtte térdre,

akkoriban mikor éltek még királyok,

és bátor,kitartó szabadságharcosok,

akkor még így kezdődött a mese:

van egy ország,mi kedves nekem,

vigyázz rá,óvd,becsüld mit én szereztem,

hogy aztán gyermekeid is láthassák,

mit hagyott rád, ezeréves anyád és apád...

Vándorcsillag

Vándorcsillag

Ment a harcos kitartóan,felszegett fejjel,
vándor volt ő , csordultig telve életkedvvel.
Ment megállíthatatlanul, övé volt minden
szabad volt, boldog, rendíthetetlen.

Kék vászon alatt hajtotta álomra fejét,

Ha felnézett az égre,már nem volt ott a Nap,
gyárkémények szürke füstje szált magasan
...Éjszaka fényes csillagvándorait nem látta,
üres volt a fekete vászon, halálosan néma.
Már nem hallotta a madarak dalát,
csupán a város hangos,büdös zaját.
Már nem hallotta a fák lombjainak játékát,
csupán a fel-fel sikoltó tűz, bánatos ropogását.
Mikor belenézett a kicsiny forrás tükrébe,
s szétnézett a kiszáradt, kihasznált földre,
nem látott mást csak mocskot,és pusztulást.

Ment a harcos kitartóan,felszegett fejjel,
vándor volt ő , csordultig telve életkedvvel.
Ment megállíthatatlanul, övé volt minden
szabad volt, boldog, rendíthetetlen.
Most könnycsepp gördül arcán,
...erősen összepréseli ajkát
és dühösen, utolsó erejével fölkiált:
mi miattunk halsz meg, ártatlanul, világ...

Már nem jelentesz semmit...

Kedves naplóm

Már nem jelentesz semmit. Miért írok hát mégis? Mert fáj,hogy úgy teszel tényleg számítottam neked.

Egy ismerős vagy csupán, akibe csalódtam,és te is csalódtál bennem. Nem kell megbocsátanod,amiért gyerekesen " búcsúztam" el. Nem kellenek a buta idézetek,dalszövegek, üres szavak. Ha tudni akarod,mi történt elmondom. Hogy aztán te mit veszel le belőle,az a te dolgod. De már egy hónapja nem láttam a neved,már több mint két hónapja nem láttalak és nem hiányzol. Nem gondoltam rád, nem érdekelt az egész. Éltem az életem,ahogy te is. Nem fogok ugrani,ha baj van,és ott lenni a szarban ha te arra se méltatsz,hogy megkérdezz és hogy vagy?

Tudod sokáig őrlődtem,és magamat hibáztattam, de aztán azt mondták nekem, ha érzed hogy egy barátság nem olyan,mint régen,mégis miért erőlteted? Nem tudtam rá választ, de tudtam nem akarok rá válaszolni. Mert te voltál a legjobb,és az is maradsz. Csupán elég volt, úgy éreztem én vagyok a kiálló fogaskerék,nem voltam jó szín az életed festővásznán nem akartam fekete folt lenni,vagy azon gondolkodni, hogy vajon én basztam-e el?

Lehet. De nem hiszem,hogy én lennék egyedül a hibás,és ezt te is belátod majd. Nem fogok bölcselkedni, vagy mártírkodni, esetleg szomorkodni. Tudod mikor decemberben azt mondtad, nekem még mindig te vagy a legjobb barátnőm, ledöbbentem,és nem válaszoltam. Mert nekem nem te voltál. De más sem. Sőt nem is akarom,hogy valaha is legyen más, vagy egy új. Elég volt a legjobbakból.

Aztán tettem egy utolsó próbát...kitöröltelek, és vártam,hogy a közös szál mikor ír már hogy azt kérdezi hol vagy. De nem írt. Egy hónap telt el,és nem vettél észre, akkor kérdem én, nekem miért hiányoznál, miért érezném úgy,hogy valakit is elveszett... mellőlem?

Amit tanultam köszönöm jó útravaló lesz, amit elvittem sajnálom, de az emlékeken kívül, már igazán nem jelentesz semmit.

Nyom nélkül

Nyom nélkül

Dühödten meredtem rá. Éreztem, ahogy a harag tombol a mellkasomban, ahogy végig perzseli a torkomat, és azt is pontosan tudta, hogy ezt akarta. Azt akarta, hogy minél jobban fájjon, azt akarta, hogy sírjak. Semmi más nem tette volna boldogabbá ezen a bolygón, csak a könnyeim. De nem adtam meg neki azt, amire vágyott. Épp ezért álltunk most szemtől szembe. Megszűnt a külvilág, már nem számít semmi. Egy poros omladozó házban, ahová csupán egyetlen egy fénynyalábon át érkezik a fény, és azon az egy fénynyalábon keresztül látom, hogy a dühtől égnek a szemei. Maga a pokol lángol benne. Haragjának undorító fojtó bűzét idáig érzem, de nem tágítok. Hiába a fájdalom, rezzenéstelen arccal fürkészem,a most dühtől eltorzult angyali arcát és várom mit lép. De ő nem tesz semmit. Némán figyel, ahogy én. Próbáljuk kiolvasni egymás gondolatait, de nem látunk mást csak mérhetetlen dühöt.

- Mond, mikor adod már fel? - törte meg a csendet reszelős hangján, és minden egyes porcikámat kirázta hideg. A fejem búbjától a lábujjamig remegtem. És nagyon jól tudtam, hogy épp azért húzódik ördögi vigyorra mézédes ajka, mert ő is érzi.

- Csak ha befagy a pokol – a torkom teljesen ki volt száradva, alig volt erőm beszélni, levegőt is alig kaptam, de tűrtem, amit tűrnöm kellet és kegyelemdöfésként elvigyorodtam. Időm sem volt feleszmélni, mikor már ott állt mellettem, és lehelete arcomat simogatta.

- Igazán találó a vicced – tűrt a fülem mögé egy kósza tincset és ahol hozzá ért a bőrömhöz ott úgy éreztem, minta tüzes vasat nyomtak volna hozzám. – De tudom, hogy azért egy kicsit félsz. Valld be…

- Soha – suttogtam elgyengülve és nem kerülte el a figyelmemet szeme dühödt villanása. A vér kifutott az arcomból, és a légzésem is lelassult, alig álltam a lábamon, tudtam,hogy bármelyik pillanatban összeeshetek.

- Csak tudod, engem nem tudsz átverni – suttogta szint a számba, majd hüvelykujját végighúzta ajkaimon,és a szememet figyelte, de én rendíthetetlenül magam elé meredtem és még véletlenül se néztem rá. – Valld be, hogy…

- Nem vallok be neked semmit - szakítottam félbe dühösen és hátrébb léptem egy lépést,de ő csak halk éles kacajra fakadt.

- Előlem nem tudsz menekülni, bárhova mész én ott leszek! Ott leszek az évszakokban,a napsütésben,a fagyban, természetben és zajban, minden egyes szívverésedben ,és minden egyes lélegzetedben halálodig. Aztán ott foglak várni, és kézen fogva vezetlek be az országomba, a pokolba.

Remegett a szám, és éreztem, hogy egy forró sós könnycsepp gördül végig arcomon. Lehunytam a szemeimet, és csendesen vártam mikor teszi meg már. Mikor törli le a könnyeimet. De nem tette. Csupán megcsókolt.  Puha mézédes, és oly bűnös ajkait az enyéimre tapasztotta. Egész testemet átjárta a forróság, éreztem,hogy egyre jobban kiszáradok,de mégse akartam,hogy elengedjen. Az utálat ellenére,jó lett volna ha ez a pillanat örökre tart.

- Örökre is fog…- suttogta – hiszen még úgy is találkozunk szerelmem – azzal elmosolyodott és hátat fordított. Elmélázva néztem törött, szürke csapzott szárnyait, vajon elfogja valaha is mondani,hogy miért kapta?

- Csak várnod kell rám,az életeden át-nézett vissza rám még utoljára, majd ahogy jött úgy el is ment. Nyom nélkül.

Köszönöm szeretet

Sziasztok, először is Áldott karácsonyi ünnepeket mindenkinek,remélem most mindenki szívét átjárja a béke és a szeretet,és szerettei között töltheti ezt varázslatos ünnepet.

Másodszor,hoztam nektek egy verset,remélem tetszeni fog, és igazán hagyhatnátok pár "ajándék" hozzászólást,hogy kinek,hogyan tetszett :)

Köszönöm szeretet

Karácsony van, édes illata messze száll,

az égen,hópelyhektől súlyos felhők tánca jár.

Hideg szél süvít át utcákon-tereken,

amit maga után hagy az: szeretet.

Gyermekajkakról angyali szavak csendülnek,

„örvendjetek,ma megváltó született!”

Csöndesen pislákol a gyertya lángja,

hallgatja a dalt, ami most körbe zárja.

Elmosolyodik az ünneplőbe öltözött fenyő,

boldogan figyeli, ágai alól ki,mit húz elő.

A felhős horizontról egy fényes csillag kacsint,

ajándékát féltőn ölelő gyermeknek int.

Az egész világ téged ünnepel karácsony,

szülők,rokonok,testvérek,idegenek és barátok.

Mindenki közelebb lép,s meggyújt egy gyertyát,

meleg fényénél mondanak neked őszinte hálát.

Köszönik,hogy itt vagy átmelegíted szívüket,

hogy a mindennapoknak véget vetsz.

Hiszen most minden olyan szép és különleges,

minden ember szívét átjárja a szeretet.

Ott vagy lélegzetben, gondolatban, mézeskalácsban,

a puha hóban, énekszóban, gyermeki kacajban.

Köszönöm neked,hogy ilyenkor szeretteimmel lehetek,

köszönöm,hogy itt vagy léptünkben, drága szeretet.

Ezúton kívánok én neked,

Áldott, békés ünnepeket.

Ajándékba

Sziasztok

A következő verset, édesanyámnak írtam Karácsonyra. Remélem tetszeni fog neki,és nektek is :) Bár úgy se kapok majd komit :D A vers annyi magyarázatra szorul,hogy a kutyám neve: Dorka.

Ajándékba

Hideg tél volt azon az estén,

Mikor megszületett a mesém.

A fagy az ajtón kopogott,

A kandalló tüze ropogott.

Emlékszem havazott is aznap,

Puha hó takarta be a dombokat.

Csillag egy sem volt az égen,

Haragos szél süvített a téren.

Ezen az estén, volt egy ház,

Ahol, halk ajakról, mese szállt.

Hallgatta egy csillogó szemű gyermek,

Mesélte egy tiszta szívű, odaadó lélek.

A mese így kezdődött: Hol volt, hol nem volt,

Volt egy hatalmas ország, ahol csend honolt.

Csendbe voltak a növények, állatok,

Az emberek, napok és évszakok.

Az országban volt egy kicsiny palota,

Ott élt a királyi pár, már rég óta.

Miattunk a mélységes csend,

Miattuk egy kacaj sem sejlik fel.

Bánat szorongatja szívüket, és emészti lelküket,

Mivel már rég nem látták három gyermeküket.

Ott is karácsony volt azon az estén,

Mikor szívükben újra feléledt a fény.

A csendet hirtelen, paták dübörgő zaja verte fel,

a kastélyhoz, három paripa,s gazdája közeledett.

A lovak nyargaltak, mint a szél, mindhárman igen kevélyek,

a lovasok egyszerre mozognak, tartásuk szinte fenséges.

Vágtattak a hegyeken, völgyeken kitartóan,

s a lovak lépteit visszhangozta már a palota.

A király kiszaladt az udvarra, ott várta a három vendéget,

Karján felesége, akinek boldogtalansága mélységes.

No de a három idegen befutott az udvarra,

Lovaikról, csodálkozva néztek le a királyra.

S kérdezték: Ez volna hát a csendnek országa?

Az volna-bólint a király- hát ti mi járatba?

A három idegen, fejükről a sisakot leveszi,

S, lassan csendben mindenki elmosolyodik.

A király hatalmas nevetésbe kezd,

Felesége arcán pedig örömkönnyek.

A három lovas a három gyermeke pedig,

Szüleiket, önfeledten, boldogan ölelik.

Elmondják, hogy hoztak ajándékokat,

Aranyat, ezüstöt, csodaszép állatokat,

Sorolnák még a listát, de nem tudják,

Mivel a királyné mosolyogva közbevág.

A legszebb ajándék, amit nekem adtatok,

Hogy együtt vagyunk,és ti itt vagytok,

Hogy feltétlenül szeretjük egymást,

Én pedig nem is kérhetnék mást.

Az országban ezen túl visszaállt a rend,

a három testvér haza ért,s megszűnt a csend.

A királyi család, így ezen túl boldogan éldegél,

Így itt ez a mese is véget ér.

Mire az édesanya a mesét elmondta,

Gyermeke szép szemét lehunyta.

Álmát körülöleli a szeretet,

Hiszen az ő családja teljes.

Van neki egy csodálatos édesapja,

Egy féltő tiszta lelkű édesanyja,

Két testvére, egy kutyája a Dorka

És egy békés, boldog karácsonya.

Nem külföldi. Határon túli magyar!

Miért ilyen utálatosak az emberek? Miért kell ennyi gyűlölet ebbe a világba,mikor minden második nap azt halljuk,hogy fegyveres támadás történt itt és ott, mikor azt halljuk,hogy háború közeleg? Miért kell ezt csinálni?

Hogy miért mondom ezt?  Ugye nem röhögtök ki,ha azt mondom, hogy a két tehetség kutató kiváltotta "nacionalizmus" miatt. Mert most aztán felébredt a magyar szív és lélek,mi? Undorító amit csinálnak az emberek.

Nagyon szerettem volna, ha Takács Nikolas nyeri az X-faktort, egy rahedlit szavaztam,de nem így lett. Ez van. Az RTL egy bábszínház, és ezek a tehetséges emberek voltak a bábok,akiket úgy rángattak ahogy ők akartak. Valószínű átverték a nézőket, és mindenkit. De hagyjuk is ezt. Minden X-faktoros nyert.

A lényeg az, hogy Megasztárt egy nagyváradi lány nyerte, az X-faktor második helyezettje pedig egy "szlovák" úriember.

Mégis külföldinek vannak titulálva. Pedig az igazi szó: határon túli magyarok. Merthogy azok. De tulajdonképp mi is teszi magyarrá, egy embert, minket? A nyelvünk? Az,hogy korruptok vagyunk,hogy semmit nem tudunk letenni az asztalra? A népdalok? Az utálkozás? A kismillió hazugság? Vagy,hogy büszkén vered a melled,hogy igen vesszen Trianon! A Balaton? Vagy az,ha nem pesti vagy akkor nem vagy senki?

De a legidegesítőbb az,hogy ezeket olyan emberek mondják,akik úgy beszélnek,hogy minden második szavuk angol,hogy úgy verik a szavakat a billentyűvel a nagy magyarságról,hogy közben lóbálják a lábukat a Converse cipőben, szürcsölik a Coca-Colát, és tömik magukba a sajtburgereket. Az mondja, aki átcsúszik a kegyelem kettessel töriből, aki nem tudja megmondani mit ünneplünk október 23.-án,azt,hogy ki volt Petőfi Sándor, vagy Széchenyi István. Az teszi a nagy magyart, aki nem tudja milyen szokásaink vannak Húsvétkor mert anyucival-apucival kirándul. Azt veri a mellét aki azt se tudja ki volt az a Szent István, aki nem tudja ki fordította le először a Bibliát magyarra, aki nem tudja felsorolni az aradi vértanúk nevét, aki nem tudja végig a Himnuszt vagy Szózatot, aki nem tudja mit jelent a három szín zászlónkon, aki szart se tud erről az országról,csak azt,hogy az van beírva az igazolványába: MAGYAR

Szánom az ilyen embereket, én mindet tudom és nem utálkozok. Nem üvöltöm,hogy magyar vagyok, nem írom fel vérrel az 1920-as dátumot. Sőt tudjátok mit? Utálom ezt. Utálom és alig várom,hogy elmenjek innen, minél messzebb, de ígérem,hogy hátra sem fogok nézni.

"Hazafi vagy? Kacagnom kell. És mit üzensz? Mit szeretnél? Papolni az emelvényről, üres szavakat köhögni?A háttérből pattogni,álruhában "hősködni" Büszke múltra mutogatni? Vagy a leépülésedet bemutatni? Mire vagy büszke, ember! Nézz már körül ez már nem a te földed! Eladtad, és el is fogod, hiába szajkózod és mutogatod, te bizony Magyar vagy. Tudod, mit leszarom... még sokan mások azok. Az én szemembe pedig csak azok akik kezébe nem látom a zászlóm, csak érzem igen ők Magyarok."

Fél év után?

Fél év.

Fél év után mit lehet mondani? Fél év után, mit lehet mondani,mivel lehet valakit vigasztalni? Fél év után mikor azt hinnéd, a tátongó üresség a mellkasodban más szűkült. És ilyenkor, rájössz, hogy nem.

Hogy, nem lett más érzés. Hogy, olyan ,mintha csak tegnap ment volna el. Hogy, azt hiszed,már talán neki is gyógyult. Hiszen éli a napjait. Visszament az életébe, és mosolyog.

De ilyenkor, főleg most, tél derekán, mikor hó fed mindent, együtt örül gyerek és felnőtt, mikor minden békés és tiszta. Most karácsony előtt, mikor mindenki szemében szeretet ragyog, az utcákat tereket belengi a sült gesztenye, a forralt bor illata, a mézeskalácsé, mikor a fények aranyszínűre festik az épületeket. Most, mikor a gyermekek levelet írnak,kívánságaikról. Most rájössz, hogy a mosoly ami arcán van, csak egy álarc. Most veszed észre, hogy semmit se tudtál neki segíteni.

Az első karácsonya nélküle. Milyen érzés lehet? Az első karácsony,amikor nem láthatja a szemében a csillogást mikor átnyújtja ajándékát. Csupán...csupán, gyertyát gyújthat egy hólepte sír felett, miközben az égre nézve kíván.

Azt kívánja,hogy legyen boldog a legjobb barátnője, bármerre is jár...

Én, már nem tudok neki mit mondani,nem tudom mivel vigasztalni,csak megállni a sír mellet és azt mondani: Nagyon hiányzol neki G.

És nekem is, nekünk is. Az első karácsony anélkül,hogy tudom, most hiányzik egy őszinte mosoly,ami még ha nem is láttalak minden nap, tudom,hogy arcodon volt...

Fél év után... mit lehet még mondani? Lesz még több? Fog még neki jobban fájni?

Fél év után...semmit.

"Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben."

Hópelyhekben érkeztünk

Egy pályázatra írtam, aminek a témája a tél vagy téli ünnepek kellet,hogy legyen. Majd decemberben kiderült,hogy sikerült-e:) Addig is a ti véleményetek elé bocsátom...

Hópelyhekben érkeztünk

Születésem előtt, az égbolton ragyogtam. Én és a többi testvérem. Ragyogtunk az égen, és kívánságokat hallgattunk. Hallgattuk a zokogó anyát, amint gyermeke életéért könyörög, hallottuk a megszállott játékost, aki csak azért könyörgött, hogy az utolsó köre még több pénzt hozzon. Hallottuk egy-egy gyermek csendben elsuttogott sóvárgását, egy játékautó, vagy egy baba után. Halottunk az imákat, a vágyakat, s a féltve őrzött álmokat. Meghallgattunk mindenkit, ebben nem tettünk különbséget. Jó embert, és rosszat egyaránt. Aztán történt valami, ami megváltoztatott mindent, ezt a történetet mesélem most el nektek.

Azon az estén, ha jól emlékszem nagyon hideg volt. Igen. A szél fújt, az égen pedig sötétszürke, vészjósló felhők úsztak. Egy árva lélek sem volt kint az utcákon, tereken. Bármerre néztük csend és béke honolt. Tudtuk, hogy ma is számíthatunk kívánságokra, mint minden nap, és így boldogan vártuk azokat. Némelyiken jókat nevettünk, olykor pedig elkomorodtunk. Féltettük az aggódó anyát, szörnyülködtünk a játékosokon, és elmosolyodtunk az ártatlan gyermekeken. Miután elhangzott egy-egy kívánság fényünk felerősödött, ebből tudhatták az emberek, hogy igen, mi halottuk őket. Segíteni persze nem tudtunk. Az nem a mi feladatunk. Mi csupán hallgattunk, és velük kívántunk. Mikor megszülettem, megtörtént a csoda. Az első kívánság vált valóra, emberemlékezet óta. Mint mondtam, csend honolt a néma utcákon, vihar készülődött. Furcsa volt a hideg, hiszen ilyenkor mindig jó idő honolt. Ahogy fentről körbenéztünk, megláttunk egy parkot. A parkban pedig egy padon, egy magányos ember üldögélt. Kabátját szorosan összehúzta magán, de még így is reszketett. Nem szólt semmit, csak némán meredt előre. Arca kifejezéstelen volt, csak tekintetén látszott a fájdalom. De nem szólt semmit. Némán tűrte, bármi is volt az. Így telt el egy, sőt két óra hossza. Mikor aztán eleredt az eső, testvéreimmel azt hittük feláll és haza megy, bárhol is lakik. Mégsem mozdult, de most arca a fájdalomtól is eltorzult. Az eső egyre jobban zuhogott, ő pedig némán, hangtalanul zo­kogott. … Segíteni szerettem volna, pedig tudtam, hogy nem lehet, hogy nem tudok. Hiába volt az-az ember, megtört, elgyötör, és szomorú. Én is némán tűrtem, és testvéreim is, akárcsak ő.

- Bárcsak, bárcsak jobbá tudnám tenni ezt a helyet – szakadt fel belőle hirtelen egy néma sóhaj. Kívánt hát, olyat, mint eddig senki más. Jót akart. Testvéremet akarta vi­lágába.

- Bárcsak tudnék önzetlenséget adni a világnak – suttogta, és testvéremre néztem. Honnan ismerheti őt?

- Bárcsak, bárcsak lenne szeretet ezen a földön – kívánt újból, és bennem megfagyott a vér is. Szeretet? De hiszen, az én vagyok.

- Bárcsak – zokogta tovább – bárcsak tudnám remélni, hogy a kívánságaim valóra vál­nak egyszer… valamikor – Remény. Őt akarta végül. Jóság. Önzetlenség. Szeretet. Remény. Honnan ismer minket? Hiszen mi, még az Ő világában nem jártunk. Honnan tud, hát rólunk? Miért éppen most? Miért pont Ő kívánja ezeket, miket előtte még senki sem.

Aztán megtörtént a csoda. Most az egyszer valóra vált egy ember kívánsága, álma, imádsága. Elhalkult az eső, a szél egyre erősebben süvített, hirtelen mintha tényleg megfagyott minden. Aztán a szürke felhők fehérebbek lettek, a szél pedig még dühösebb. Hatalmas haragra ger­jedt, olyan nagyra, hogy elérte a csillagokat. Elért hozzánk, s lefújt minket az égboltról. Jósá­got, Önzetlenséget, Reményt és engem, Szeretetet. Tehetetlenül zuhantunk, csak a dühös szél irányított.  Mikor a felhők közelébe értünk, eleredt a hó, és elengedett minket. Mi pedig a hó­pelyhekben kapaszkodtunk meg. Így szálltunk egyenesen egyre közelebb – és közelebb a Földre. Mikor leértünk, hirtelen felolvadt a csend, az emberek, felnőttek és gyerekek kiszaladtak utcákra, terekre, és ámulattal néztek minket. Mi ott ültünk a hópelyheken, csillogtunk a fényben, s jóval többet hoztunk a világnak, mint valójában vagyunk. A férfit, akinek a kívánsága teljesült, nem láttam többet. Nem tudom a nevét, nem ismerem az életét. Csak azt, hogy teljesült egy álma, és ő teremtette meg a Földön: Jóságot, Önzetlenséget, Reményt és engem, Szeretetet.

Azóta nem térhettünk vissza az égre. Itt vagyunk levegőben, természetben, őszben és télben. Itt vagyunk fagyban és melegben, de főképp a téli hópelyhekben. Ha havazik, eljő a csoda. Mi ülünk a hópelyheken, s valóra váltjuk az álmokat.

Mondd, mit ér itt a szeretet?

Sötét és zimankós estén születtem,

Hidegben, a megunt csendben.

Akkor, amikor elunták a magányt,

Mikor végre valaki felordított: állj!

Azon az estén a remény is ragyogott,

Fent magasan a sötét égi horizonton.

Bevilágította vele az egész várost,

Sőt továbbment, s az egész világot.

Én is ott ragyogtam egész magasan,

Bárki láthatott… boldog-boldogtalan.

Ha rám néztek, egyet kívánhattak,

Vágyaikat, leféltettebb álmaikat.

Én csupán csöndben hallgattam,

És olykor-olykor elmosolyodtam.

Egy estén néma csend lett,

Tapintható, ami körülölelt.

Nem halottam kívánságot,

Kérést, vagy szép álmot.

Elhalkult minden, de minden,

És bevallom én megijedtem.

Féltem lenézni a Földre,

A sötétbe, a rémisztő mélybe.

Oda ahol az emberek ölnek,

Ahol egymással sem törődnek.

Egy olyan világra, ami bűzlik,

Ahol a szenvedést is tűrik.

Ekkor azonban valaki leemelt a horizontról,

Akár csak egy poros könyvet a könyve polcról.

Fülemhez hajol és halkan súgja,

Ne félj, nem bántalak kis csillagocska.

Velem kell, hogy gyere, segítened kell,

Csak te, és fényed menthet meg.

Engem, családom, sőt az egész világom,

Ami elhalkult, csak a gyűlölet tüze ropog.

A tűz pedig egyre jobban lángol,

a gyűlölet táplálja s, szinte tombol.

A félelem pedig megköti a lelkeket,

azért van csend, ezért nem felelnek.

Értetlenül nézek rá, ahogy közeledünk,

Csodás fényem halványodik, szürkül,

De te rám se hederítesz, törsz előre,

Akár egy bolond, te itt nem adod fel.

Már érzem, hogy közel vagyunk,

Te is és én is lángolunk…

Te mégis leteszel a földre,

Mosolyogsz, pedig a tűz ölel,

Miért nem ordítasz? Hát nem fáj?

Hiszen már alig élsz, levegőt is alig kapsz,

Még egy sóhaj sem hagyja el ajkaidat.

Lehunyod szemed, és elmosolyodsz,

„Minden rendben” motyogod.

Nem mozdulok, mert nem tudok.

Hazudtál. Már én is tudom…

Te nem vagy ember, sosem voltál,

Mégis ide hoztál, és becsaptál.

Azt mondtad szükséged van rám,

Pedig te magad vagy a megváltás.

Te lettél volna nekik a minden,

Hiszen a te fényed fényesebb.

Semmi vagyok hozzád képest,

Félek… nézz, rám kérlek!

Porrá leszel, hamuvá égsz,

Hát én állítsam meg a vészt?

Én, az oly egyszerű szeretet?

Mit tehetek, én helyetted?

Te nem felelsz. Hát már el is mentél?

Hol vagy most? Új világ után néztél?

Vagy visszatértél a fényes horizontra?

Ahonnan idehoztál, tomboló világodba?

Ha ott vagy, kérlek, fényesen ragyogj

Nézz le rám és szélesen mosolyogj.

Búcsúzom remény, te ki elhagytad a Földet,

Most már nekem kell a gyűlölettel szembenéznem.

Nekem, akit idelent a Föld lakói semmire sem tartanak,

Egymagamnak kell harcolnom, mikor háborút szítanak.

De mond, jól meggondoltad ezt? Remény helyére szeretet?

Biztos nekem kellett fényem erejéből veszítenem,

Biztos nekem kell épp most itt lennem?

Hiszen itt minden csupa harag és gyűlölet,

Mondd remény, mit ér itt egy kis szeretet?

Hát nem lett rövid. És bocsánat azoktól akik kedvét esetleg elrontottam. Most született kb. egy óra alatt :)

Az érzelmek tánca elől...

Néha... néha mikor rád nézek, arra gondolok nem-e tette rosszul a Teremtő, hogy érzéseket adott nekünk. Mikor rád nézek azt érzem félek. Tudom butaság, de érzem el foglak veszíteni.

Nem ma, nem holnap. De, lehet. Ki tudja? Néha azon kapom magam, hogy csak nézlek és arra gondolok: miért ilyen az élet? Miért figyelhetem rezdületlenül az érzelmek táncát. Miért fáj mégis a tánc, ha én nem is táncoltam.

Érzem magam körül a világot. Megtapintom hiszen rajta járok, magamba szívom hiszen levegője éltet, látom mert benne élek. Hallom mert gyengéden hozzám hajolsz és fülembe súgod: szeretlek.

Békésen alszol. Álmunkban egy olyan világban járunk ami csak a miénk. Nem veszem, hát el tőled. Azt se amikor ébren vagy. Nem akarok az érzelmekkel táncolni. Kilépek. Magam folytatom utam.  A maszek világomba váltok jegyet,és várom,hogy elinduljon a vonat a saját vágányomon, hogy egyenesen robogjon a végállomás felé.Inkább kihajózom a magány tengerére, egyedül vitorlázom majd, hogy ne törjek össze álmokat. Hogy megőrizem a sajátjaimat.

Mert nem akarok csalódást. Nem akarok fájdalmat. Nem akarok megfelelni, nem akarom tudni. Mert a tudatlanság boldogság. A tudás pedig felelősség. Nem akarom érezni azt amit mindenki más, tudni hogy elpusztul a világ.

Azt hiszed nevetséges vagyok? Ne hidd, én is tudom.

Hogy mi elől menekülök?

Az érzelmek tánca elől.

A lényem elől...

Egy rész belőled.

Mostanában játékos kedvemben vagyok. Kivéve mikor nem épp a tanáraimat szidom, a könyveimet szapulom, vagy a szüleimtől kérdezgetem: apa, anya te ennek hasznát vetted eddig valamikor is? A válasz persze nem. Mivel nem fizikus-és matek professzorok :)

Vagy épp mikor nem azon merengek, hogy milyen érdekes hely ez a világ itt a nyakamban. Tulajdonképpen ma szörnyű világnak tituláltam egy emlék miatt. De aztán délután már egy csodálatos hely volt. Na, most akkor hogy van ez?

És most este van. És azt találtam ki,bár inkább kíváncsi vagyok, hogy hány komit tudunk összegyűjteni. Nem kell semmit írni. Csak a kedvenc idézetedet, vagy egy szót, egy dátumot,emléket, egy színt,egy dal címet, dalszöveget...bármit ami egy kicsit is te vagy.

Kezdem én :) : "...De az igazi, győztesek azok akik rájönnek, nem a győzelemből fakad a boldogság. Hanem a "versenyben" veled tartó emberekből....a barátokból"

Saját idézetem, egy novellámból, és azt hiszem ez az amire ráébredtem, így idővel. Az élet egy vesszőfutás, de mindig lesz aki mellettem áll, ha nem olyan értékeket tartok szemelőt amik idővel...elmúlnak. Mert a barátság örök. És nem a két hónap után barátok vagyunk, dologra gondolok. Mert egy barátság felépül ha van miből :)